2019. máj 17.

Nyolc dolog, amit váláskor elcsesztünk...

írta: Jagica
Nyolc dolog, amit váláskor elcsesztünk...

fork-2115485_1920.jpg

Válásunkkal egy több, mint húsz éves kapcsolat végére tettünk pontot sok évvel ezelőtt. Ez így ebben a formában nem is igaz, csupán a kapcsolatunk jellege változott, a mai napig kapcsolatban vagyunk egymással, hiszen van közös gyerekünk, aki mindkettőnktől megkapja a szeretetet, odafigyelést és támogatást a válástól függetlenül.

A váláskor, legfőképpen a válást megelőző években sok hibát követtünk el. Ezekről szeretnék most írni, hátha akad olyan ember, akinek jól jön most ez a lista, és akár más mederbe is terelheti kapcsolatát vagy a szétválás folyamatát.

Szeretném hangsúlyozni, hogy nem a válás melletti, vagy válás elleni check –listát készítettem, magát a folyamatot igyekeztem elemezni, és leszűrni a mi válásunkból a tapasztalataimat.

Milyen hibákat követtünk, követtem el?

  1. Nem a lényegről beszélgettünk

Nálunk az első jel és a konkrét elköltözés között négy év telt el. Ez alatt évekig, a végső döntésig szinte minden egyes nap beszélgettünk (nem akarok hazudni: a hangnem és a hangerő teljes skáláját felvonultatva a csendes-békéstől az ellenkezőjéig), de valahogy mindig ugyanazok a mondatok hangzottak el, nem ástunk le a gyökerekig, nem tudtuk felszínre hozni azokat a mélyen megbúvó okokat, amivel kitisztázhattuk volna, hogyan kerültünk ebbe a helyzetbe. Ehelyett beleestünk a hibáztatás kényelmes és hívogató csapdájába, és bele is ragadtunk rendesen.

  1. Nem vázoltunk fel megoldási javaslatokat

Egészen egyszerűen csak egy vágányon haladtunk mi, és a gondolataink (ez pedig a válás volt), meg sem próbáltunk alternatív lehetőségek után kutatni, és mivel az előző pontban már említettem, hogy nem mentünk igazán mélyre, nem is adódtak új ötletek, javaslatok, lehetséges irányok. Nem pazaroltam plusz gondolatokat magamban sem arra, hogy másként tekintsek a témára, hogy komolyan elgondolkozzak azon, miket tehetnék én meg, ami előre visz és utat mutathat. Nem mintha nem szerettem volna, hogy rendbe hozzuk a kapcsolatunkat, de túlságosan is az érzelmeim irányítottak, egyszerűen átvették felettem a kontrollt, nem voltam képes megbirkózni  velük, a józan paraszti eszem, logikám mintha sosem lett volna, átmenetileg szabadságot vettek ki.

  1. Nem tettünk semmit (vagy csak keveset) a kapcsolatunk megmentéséért

Nyilván próbálkoztunk, voltak fogadkozások is, de talán nem véletlen, hogy az ígéreteket csak rövid ideig voltunk képesek betartani. Sokkal-sokkal nagyobb energiát kellett volna belefektetni mindkettőnk részéről, hogy lelkiismeret furdalás nélkül kijelenthessük: megtettünk minden ésszerűt, sőt még azon túl is.

  1. Haraggal feküdtünk le

Nem rögtön, de az évek múlásával egyre gyakrabban. Már nem volt fontos, már mindegy volt, hogy a bántásért bocsánatot kérjünk. Ezzel felrúgtuk a soha ki nem mondott szabályunkat.  (Ha csipetnyi esély van a békülésre, ne feküdj le haraggal, a másikkal összeveszve. A kibékülés, a dolgok elsimítása édes, a szeretettel, megbecsüléssel és szerelemmel vegyülő érzés.)

  1. Sokáig halogattuk a végső döntést

Évekig beleragadtunk egy fájdalmas helyzetbe. Nem gondolom, hogy napok alatt el lehetett volna mindent dönteni, de a végeredményt nézve kár volt ennyi ideig szöszölni – főleg, hogy érdemben nem történt évekig előrelépés, fejlődés a kapcsolatunkban.

  1. Nem gondoltunk bele kellő érzékenységgel, mit él át a másik, és a másik családja

Kifejezetten empatikus embernek tartom magam, ennek ellenére az empátiát nem sikerült gyakorolnom ezekben az években, és nem éreztem, hogy a férjem gondolkozott azon, én hogyan élem meg a folyamatot.

Ha csak egy kicsivel több energiát fektettünk volna abba, hogy megértsük a másikat, motivációit, érzéseit, tetteit, másképpen is alakulhattak volna a dolgok. De túlságosan lefoglaltak a saját gondolataink és érzelmeink, egyszerűen nem tudtunk arról a bizonyos vágányról letérni.

És ne felejtsük el, egy válási folyamatban nem csak a párok és gyerekek szenvednek, de - amint tudomásukra jut- a szülők, testvérek, közös barátok éppúgy. Egy szerettük keresztül megy egy fájó procedúrán, és ők nem tudnak segíteni, sőt bejön a képbe az örök dilemma: beleszóljanak-e, állást foglaljanak-e, elmondják-e őszintén a véleményüket, vagy sem. Pengeélen táncol a válófélben lévők körül mindenki.

  1. Nem osztottuk meg másokkal a lelki terhet

Illetve ÉN nem beszéltem másokkal, csak a magam nevében jelenthetem ezt bizonyossággal ki.

Gondolataimat, félelmeimet, jövőmmel kapcsolatos terveimet nem osztottam meg mással menet közben („miért idegesítsem anyut?”), csak amikor már kikristályosodott, hogy mikor-hogyan, milyen keretrendszerben véglegesítjük a döntést.

A hallgatást a természetemmel, az egyre jobban befelé forduló, introvertált és zárkózott lényemmel, a „nem terhelek magánügyeimmel másokat” hozzáállásommal, illetve a szégyenérzésemmel tudom magyarázni. Ma már persze ezt is másképpen látom, a belső körömben (családom, barátaim) igenis a kezdetektől meg kellett volna osztanom a kételyeimet, tipródásomat, és meg kellett volna hallgatnom a szeretteim tanácsait is, még abban az esetben is, ha nem fogadom meg ezeket. Nekem lett volna könnyebb az elejétől fogva.

  1. Nem beszéltünk szakemberrel

Ennek akkor nem éreztem a hiányát, mert valójában fel sem merült bennem, hogy akár párterapeuta, coach, mediátor, pszichológus segítségét is igénybe vehetnénk.

Egyszerűen ez a lehetőség eszembe-eszünkbe sem jutott. Sajnos.

Ma már nem tudom elképzelni, hogy ilyen horderejű döntést (főleg, hogy évekig tartó hezitálás előzte meg) ne beszéljek át szakemberrel. És akkor gyorsan szögezzük is le, hogy a szakember nem fogja megoldani senki helyett a problémát, nem fogja tanácsolni, váljunk, vagy ne váljunk.

Viszont mindenképp segítséget nyújthat abban, hogy objektíven felmérjük együtt a kialakult helyzetet, hogy a problémát felülről, egy másik perspektívából is alaposan áttekintsük, hogy összekaparjuk együtt a lehetséges döntési pontokat, megoldási javaslatokat, hogy képesek legyünk tárgyilagosabban álláspontot egyeztetni, hogy bele tudjuk képzelni magunkat a másik fél helyzetébe, gondjaiba, hogy megtaláljuk a lehető legoptimálisabb megoldást. 

Hogy elköteleződjünk a változás/változtatás mellett, és végigvigyük a folyamatot.

Fentiekből következhet, hogy cudar válásunk volt, de nem, ezt cáfolnom kell: a válás simán, rendben és gyorsan lezajlott, a kapcsolatunk ezt követően rendeződött, képesek vagyunk szeretetteljesen beszélni egymással és egymásról másokkal.

Nem a válás volt a legfájdalmasabb, hanem az ezt megelőző évek. Az odavezető út.

De volt, amit jól csináltunk - és másoknak lehet, hogy éppen ezek a neuralgikus pontok:

  • a gyerekünkkel kapcsolatos döntéseket gyorsan és jól hoztuk meg (elhelyezés, láthatás, gyerektartás kérdéskör)
  • anyagiakon nem vitáztunk, gyorsan megegyeztünk - és kész.

A gyerekünkért mindketten rajongunk, és nagyon igyekeztünk mind a válást megelőző években, mind szétköltözéskor őt megóvni, amennyire csak lehetséges. (Nem vagyunk szentek, nem mindig sikerült. Nem fogok itt sem hazudni: nyilván néha hallott olyan mondatokat, amit nem kellett volna, nyilván megviselte őt is, de nem használtuk sosem eszközként-fegyverként egymás ellen, és sokat beszélgettünk vele) Nem korlátoztuk a kapcsolattartásban, napi szinten jött-ment közöttünk, minden rokonunk a legnagyobb szeretettel vette őt körbe. 

Ha hasonló cipőben jársz: legyen Neked békés a maradás vagy válás. Szeretettel kívánom:

Jagica

 

Szólj hozzá

változás válás coaching