2017. dec 27.

Szabó Magda ünnepei

írta: Jagica
Szabó Magda ünnepei

szabomagda.jpgSzabó Magda műveiben a Karácsony gyakori téma. Van, amikor csak említést tesz róla, és van, amikor az ünnepen nagy dolgok történnek, néha sorsfordítóak is.

Ebben a blogbejegyzésben Szabó Magda karácsonyait idézem meg az író regényrészleteivel és a végén a költő karácsonyi versével.

Az őz

(Encsy Eszter karácsonyi emléke gyermekkorából)

Én karácsonyra majdnem mindig virágot kaptam, valami egzotikus virágot, amelyet apám dugva nevelt, s csak karácsonykor adott a kezembe, pöttyös vagy hal formájú virágokat, amelyek olyan csodálatosak voltak, hogy alig mertem megöntözni. Míg anyám a fát díszítette, ki voltunk zárva a konyhába. Ilyenkor énekelgettünk együtt, szent énekeket meg régi operettdalokat, bent meg anyám lomolt a díszek közt, amelyek idősebbek voltak nálam. Krumplit sütöttünk vacsorára, kinn forgott a hó. Jászlában az édes Úr, mint egy kisded, megsimul – kezdtem rá, aztán, hogy annyira kacagtál, elharaptam a dalt, csak álltam zavartan, szégyenkezve, te csak nevettél, aztán te is abbahagytad, mintha megérezted volna, milyen messziről jött a számra ez a dal, s hogy most arra gondolok, hogy szerettem valamikor az apám téli virágait, mintha hirtelen testvéreim születtek volna, valaki mások, újak, az apám meg az anyám véréből. Mindig nagyon szerettem volna testvért, hogy ne nekem kelljen mindent egyedül dolgozni.

 

Ókút

(a gyermek Szabó Magda megajándékozza Karácsonykor az udvaron álló hóembert)

 

– Szeretnék még valakinek ajándékot adni – mondtam.

– Kinek? – nézett rám csodálkozva.

– A hóembernek.

– A hóembernek? Mit?

Hallgattam.

– Valamit, ami a tied?

Bólongattam.

– Ruha? – kérdezte anyám gyanakodva. (Nagyon kevés ruhám volt.)

– Nem.

Anyám nézett egy darabig. Tudtam, mire gondol, most számba veszi magában azt a semmit, amim van. Még csak a gondolkozása irányát is tudtam követni: nem valószínű, hogy a hóembernek valami értékesebb tárgyra volna szüksége. Játék nem kellhet neki, cipő se, se könyv, a hóember nem olvas. Talán kap egy új orrot. Legyen!

Elrohantam. Kértem egy gyertyát, olyat, amit rá lehet csíptetni a faágra. Gyufához még mindig nem volt szabad önállóan hozzányúlnom, de apám megígérte, ő majd meggyújtja helyettem, ha a hóembernek világítani is akarok.

Fagyújtáskor a kettős öröm, hogy adtam is, kaptam is, annyira igénybe vett, hogy apámnak kellett figyelmeztetnie: a hóembernek még nincs ünnepe, és ha csakugyan kapott valamit, ideje lesz meggyújtanunk odakinn is a gyertyát. Nyakába csavarta a sálját. Nekem kabátot kellett vennem. Szokatlanul hideg volt a tél az idén.

Áttopogtunk a havon. A hóember az udvar hátulján állt, csaknem a zárda falánál. Az ablakfényben vajsárga volt a hó. Közvetlenül előtte ott feküdt az ajándékom, rá volt csíptetve a gyertya is, egy még sose használt, rózsaszín karácsonyfa gyertya.

– Hol a gyertyád? – kérdezte apám. – Hova tetted az ajándékot?

Észrevette, közelebb ment. Hallottam, hogy visszafogja a lélegzetét.

Nagyon szép ajándék hevert a hóban, igaz, hogy kicsi, de hát nekem csak kicsi volt abból, amiből a felnőtteknek nagy. A mi hálószobánk, vidéki szokás szerint, messze esett a mellékhelyiségektől, nálunk minden ágyhoz tartozott bizonyos kényelmi berendezés. Szép, zománcos volt az ajándékom, mint a vödör, csak nem egészen olyan formájú, a fülére csíptettem rá a karácsonyfa-gyertyatartót.

– Ezt kapta a hóember? – kérdezte nagy sokára apám.

– Ezt – mondtam ragyogva. – Mert majd el fog olvadni, és ha nincs mibe, elnyeli a föld.

Apám hallgatott. Az volt az érzésem, valami bajt csináltam, s ugyanakkor az, hogy mégsem.

– Nem szabad neki adnom? – kérdeztem félénken. – Az enyém.

– De – mondta apám, és zsebébe nyúlt a gyufáért. Meggyújtotta a gyertyát, s állt előtte velem egy percig. Megfogta a kezemet is, jó meleg volt a tenyere. Mindig szerettem őt, de abban a pillanatban valahogy forróbban, felnőttesebben.

– Kívánj neki boldog ünnepeket – mondta –, aztán fussunk. Fagy.

Bent meleg volt, apám ledobta a sálját, leült szokott helyére, a nagyszékbe, anyám az asztalt rendezgette, vacsorához készültünk.

– Nekiadhatta? – kérdezte anyám a tányérhalmaz felett. – Az övé?

Apám hümmögött.

– Hát akkor gyerünk vacsorázni.

Apám nem állt fel a nagyszékből, két térde közé fogott engem, belenézett a szemembe. Fekete keretes szemüvege mögött szomorú volt a szeme, meg tudom is én, milyen. Furcsa. Megfogta kurta copfomat, annál fogva tartott, úgy nézett rám sokáig.

– Vacsorázni! – mondta anyám, és asztalhoz ült. Apám végre elengedte a hajamat, felemelkedett.

– Mi lesz belőled, mondd? – kérdezte. Úgy kérdezte, mint egy felnőttől. – Mire nősz te fel, Dolna?

Nem foglalkoztatott még akkor, mi lesz belőlem, nem is érdekelt. Éhes voltam, vígan kalapáltam a villával. Apám időnként rám tekintett, én meg rámosolyogtam. Az ünnep súlyosan, mégis könnyedén úszott el a házunk felett, mint a felleg.

Az ajtó

(Szabó Magda karácsonyi csodája - belép életükbe az új családtag, Viola)

Aztán találtam egy kutyát.

A férjem ismét kijárhatott, kezdte visszakapni régi önmagát, gyakran kellett ápolnom, házasságunk csaknem harmincöt éve alatt nemegyszer szinte csodamód kászálódott ki a halál torkából, de minden bajból végül is megfiatalodva és győztesen került ki, egészen a legutolsóig – a férjemnek az élet minden területén létfontosságú volt a győzelem. Karácsony napja volt, az ügyeletről ballagtunk haza ketten, gyógyszert írattunk fel a szitáló alkonyatban, a fasor havába nyakáig beásva leltünk rá a kölyökkutyára. Távol-keleti fogolytáborban játszódó háborús filmeken látni a kivégzésnek ezt a módját, valakit a füléig eltemetnek, már a száját is homok lepi, csak az orrán tud jelezni, hát nem kiált, csak nyí. Nyítt ez a kutya is, akárki számított rá, hogy végül csak pártul fogja valaki, nem volt rossz pszichológus, ugyan ki hagyna a halál torkában Krisztus születése estéjén egy élőlényt. Ez volt az a pillanat, ami varázsát nem állatbarát férjem se tudta kivédeni, igazán nem akart idegent beengedni az otthonunkba, legkevésbé kutyát, amely nemcsak ételre tart igényt, de érzelmekre is, mégis segített kiszedni a jeges hó alól. Tulajdonképpen nem volt szándékunkban, hogy örökre megtartjuk, úgy képzeltük, majd csak átvállalja valaki, azt viszont tudtuk, így és itt nem maradhat, hisz hajnalra halott. A jószág egyébként csak problémát ígért, szemmel láthatólag nem is annyira ételre, inkább orvosra volt szüksége. „Hát ez különös ajándék – mondta a férjem, mikor a kiskutyát a kabátom alá gomboltam, és rémült fekete arca az utat fürkészte a prémgallér mögül, közben meg a kabátom alatt csorgott a lábáról, a hasáról a megolvadt hó –, az ember ritkán jut valódi karácsonyi meglepetéshez.” Emerenc otthon már elvégezte a nagytakarítást, ragyogott minden szobánk, míg hazafelé ballagtunk az állattal, törtük a fejünket, hol lakjék a kutya, úgy döntöttünk, anyámnál, aki akkor már nem élt, szép régi bútorai között nem is fűtöttünk. „Remélem, szereti a tizennyolcadik századot – mondta a férjem. – Csak kétéves koráig rág a kutya, aztán magától abbahagyja.” Nem is feleltem, mert igaza volt, de hát nem lehetett mást csinálni akkor sem, ha ez a boldogtalan itt a nyakamban valóban összerágja a berendezést. Mentünk, mint egy szekta rejtelmes, gyér létszámú körmenete, a fekete ereklye a nyakamban, karácsony szombatján.

Soha, sem azelőtt, sem amikor már meghalt volna értem soha át nem élt anyaságát pótolni akaró szeretetében nem láttam Emerencet olyannak, mint mikor észrevette, kit hoztunk. Éppen a konyhában rendezkedett, rakta tálra a karácsonyi süteményt, hogy beléptünk, de azonnal levágta a kést, és kiragadta a kezemből a kutyát. Fogta a portörlőt, alaposan ledörzsölte, aztán leeresztette a konyhakőre, figyelte, tud-e járni, az állat tehetetlenül tottyant sovány fenekére, még mindene merev volt a hótól, amibe ágyazták, ijedtében piszkolt is azonnal, Emerenc rádobott a nyomokra egy újságlapot, s kikerestette velem a kisebbik bolyhos fürdőlepedőt a beépített szekrényből. Addig azt se tudtam, sejti, mit hol tartok, ragaszkodott hozzá, mindig személyesen rakjak el mindent, mert ő irtózik hozzányúlni ahhoz, ami nem az övé. Ezek szerint tisztában van vele, mi hol áll nálunk a szekrényekben, nem nyúl semmihez, de figyel, ellenőriz, számon tart, Emerenc nem tűri mások titkait.

Hoztam a frottírlepedőt, bepólyálta a kutyát szabályosan, mintha csecsemő volna, fel s alá járt vele az előszobában, és suttogott a fülébe. Én bejöttem telefonálni, itt szó sem lehetett időhúzásról, ha csakugyan meg akarjuk menteni az állatot, benn már szólt a televízió, kiskarácsony, nagykarácsony, az ünnep érzékelhetően illatokkal, fényekkel, zeneszámok hangulatával ott szállt köröttünk a levegőben. Rengeteg mindent elvesztettem már önmagamból, de a karácsony csillagporos hangulata még megmaradt, s a Szűzanya karján a dicsfényes gyermek képviselte. Emerenc se nem látott, se nem hallott, kinn sétált a kutyával az előszobában, ráspolyos hangján valami dalt recsegett, kancsal és megható érzelmi bukfenccel már meg Krisztus születését dicsérte, s úgy imbolygott az anyaság torzképeként karján egy szorosra pólyált fekete kutyával, mint egy abszurd Madonna. 

Abigél

(Gina az intézetben marad az ünnepekre Tormával. Karácsony napján titokban megpróbálja régen látott apját telefonon felhívni)

... Huszonnegyedikén hajnalban óriási hó esett megint, a konyhafolyosóról reggeltől fogva szegfűszeg és vanília illata áradt, ami azonnal könnyet csalt Gina szemébe, ahogy megérezte. Ünnepszag volt, karácsonyillat. Mi lehet otthon, hol az apja, mikor láthatja megint? A szenteste nem annyira szenteste volt, inkább szent délután. Még karácsonyfájuk is volt, az ebédlőben állították fel, nem volt kihívóan díszes, de azért szép volt, megható. Erzsébet gyújtotta meg a gyertyákat, Gina nézett a csepp lángokba, és arra gondolt, még csak azt a gyönggyel hímzett könyvjelzőt se küldhette el Árkodról, Zsuzsanna gyanakodva hallgatta végig, hogy személyesen akarja majd átadni. Elénekelték, hogy „Krisztus urunknak áldott születésén”, majd Zsuzsanna felolvasta Lukács evangéliumából Jézus születését. Imádkoztak, aztán Kalmár villanyt gyújtott, Erzsébet meg elfújta a gyertyákat. Valamennyien együtt voltak most, akik nem utaztak el a szünet idejére, a tanárok mind ünneplőt viseltek. Gigus tanárnőn még sose látták ezt a ruhát, amit most felvett, csudaszép volt, az ujján, nyakán prémcsík, Zsuzsanna komolyan, hosszan megszemlélte. Az áhítaton a takarítónő és a kapusék is részt vettek, aztán azonnal engedélyt kértek a távozásra, ők a szentestét a maguk lakásában ülték meg, oda hívták meg saját városi rokonságukat, gyerekeiket. Az ajándékok ott voltak a karácsonyfa alatt, névjegyek fehérlettek rajtuk, Erzsébet testvér apró betűivel. Gina most olvasta először úgy a nevét, hogy Gina, s érezte, hogy ez is ajándék, ez a csepp lazaság, hisz a Matulában rendes körülmények között nem becéznek senkit, és Tormának is csak ilyenkor karácsonykor mondják azt, ami a céduláján áll: Piroska. Kereste a gipszkutyát, de nem találta, s akkor rájött, Torma éppúgy titoknak és meglepetésnek szánja a maga ajándékát, mint ő a gondosan eldugott hálóinget. Torma, mint kiderült, neki is csinált egy naptárt, mint ahogy ő meg titokban Tormának is varrt egy tűpárnát, és Zsuzsanna, aki az asztalt elrendezte, egyiküknek se szólt, és egyiküktől se kérte számon most sem, mire költöttek hát az áruházban, így adva a tudtukra: ha rá is jött, hogy még egy szentestét akarnak tartani, külön maguknak, hozzájárul. Gina egy új bibliát kapott, sokkal szebbet, mint amit Pestről hozott, bele volt írva, hogy Vitay Georginának 1943 karácsonyán igazgatójától és nevelőitől; és valóban mindenki, aki ott ünnepelt azon az estén, beleírta a nevét, legfelül a Torma Gedeoné állt, legalul a Zsuzsannáé. Gina meglepődött, mikor rájött: örül neki, pedig sejtette, hogy a biblia ajándék mivolta mellett figyelmeztetés is, hogy jövőre ne szerepeljen a versenyen olyan gyengén. Tormának is könyv volt az ajándéka, lebilincselően érdekes olvasmány, nyilván a nagybátyja választotta: „A diakonisszaintézmény története”, abban is benne voltak az autogramok. A tanárok és Torma Gedeon elismeréssel fogadták és megköszönték az inggombos dobozokat, a könyvbölcsőt és a szépen bekötött naptárakat, a nők a tűpárnákat, a nevelők és diakonisszák egymásnak csak könyveket adtak, egyik borzalmasabb című és unalmasabbnak látszó volt, mint a másik. Ünnepi vacsora volt, Erzsébet testvér kitett magáért, Torma szolgált fel, Gina terítette és szedte le az asztalt. Az igazgató hamar visszavonult, magával vitte Tormát, aki bús szemmel követte, hogy nagybátyja lakásában megkezdje a szünidei életét, és egész este azt hallgassa, melyik sose látott rokona milyen volt, míg az igazgató meg nem elégeli a gyöngédséget. A többi tanár maradt, Kalmár Zsuzsanna mellé húzódott, Kőnig Gigus tanárnőt próbálta szórakoztatni, de nem nagyon sikerült, mert Gigus tanárnő folyton az óráját nézte, s egyszer csak elköszönt azzal, hogy átmegy az ügyeletes szobába, a telefonhoz, mert interurbán hívást vár valahonnan. Utána bámultak valamennyien, volt Gigus tanárnő arcán valami nem a Matulába illő ragyogás. Kőnig azt javasolta, játsszanak valamit, közelebb intette Ginát, aki egymaga szerencsétlenkedett a karácsonyfa mellett, és még Tormát is irigyelte, akihez legalább beszélnek ma este, nem álldogál itt ilyen elhagyatottan. Erzsébet testvér a fejét rázta, a játék szilveszterre való, nem szentestére, akkor úgyis nagy mulatság lesz, az igazgató úr engedélyével Horn Micinél szórakoznak majd az inspekciós kivételével. Ott mindig olyan vidám, olyan mulatságos, ha nem is várják meg az éjfelet, Horn Micihez óév utolsó napján a délutáni istentisztelet után mennek, és este tízig szoktak maradni, ennyi idő alatt igazán sokat lehet nevetni. Gina még emlékezni se szeretett Horn Micire, Erzsébetet unta, Kőnigre ránézni is alig tudott, Kalmár Zsuzsanna mellett magyarázott valamit, olyan értelmetlen volt itt ténferegnie, ahol senki se tartott rá igényt. Engedélyt kért rá, hogy bemehessen a szobájukba olvasni, Zsuzsanna – meglepetésére – felállt, kijelentette, ő maga is fáradt, ha nem is fekszik le még, de lepihen. Valahogy hirtelen vége lett még annak a minimális hangulatnak is, amit egyáltalán éreztek. Hogy Zsuzsanna elindult, felkerekedtek mind, Kőnig motyogott, neki van még egy útja aznap este, Kalmár feszült lett, kicsit ideges, Erzsébet meg lopva ásított egyet. Kőnig tűnt el elsőnek a tanári lakrész irányában, Erzsébet a porta felé távozott, azt mondta, beszól a kapushoz, megnézi, hogy ünnepelnek, aztán a szobájába megy ő is. Gina Kalmár és Zsuzsanna mögött lépkedett, s bár az osztályfőnök iparkodott olyan halkan beszélni, amennyire csak a Matulában szintén tilalmas suttogás látszata nélkül tehette, Gina azért érzékelte, hogy mondott valamit Zsuzsannának, amire a diakonissza azt felelte: „Nem!” Kalmár akkor elköszönt mindkettőjüktől, bement a társalgóba. „Egyedül ünnepel és idebenn – gondolta a kislány. – Most majd rádiót hallgat, vagy gramofonál. Beszélni akarhatott Zsuzsannával, vagy pláne bemenni hozzá, de Zsuzsanna, úgy látszik, nem kíváncsi rá, s férfit a szobájában nem fogadhat amúgy se. Nagyon szerelmes ez a Kalmár, nem törődik ez már semmivel.” Most már csak ketten haladtak, ünnepi cipőjük kopogott a folyosón, most Zsuzsanna is bőrtalpúban volt, a karácsony tiszteletére. Ment Gina ideiglenes szállásuk felé, s úgy érezte magát, mint mikor otthon kialudt a tűz, és észrevehetően, érzékelhetően hűlni kezdtek a falak. Most teljesen a tudatában volt, hogy idegen világ lakója, idegen törvényeknek engedelmeskedik, hogy élete ütemét megzavarták, s mindaz, ami igazán az övé, ami hozzá tartozik, messze van, tulajdonképpen semmivel sincs előnyösebb helyzetben ezen az estén, mint az árva Torma. Lecsüggesztette a fejét, úgy ment Zsuzsanna mellett, aztán egyszer csak felnézett, mert Zsuzsanna kiáltott egy picit. Nagyon picit kiáltott, mert Zsuzsanna bánata és öröme egyaránt fegyelmezetten nyilvánult meg: a pici kiáltás most meglepődést jelzett, s ahogy Gina felpillantott, rájött az okára is. Zsuzsanna ajtaja kilincsén ott lógott egy kis csomag. A kislány sokszor kapott életében ékszert, hol az apjától, hol Mimó nénitől, s a gyöngéd selyempapíron át is megismerte az ékszerdoboz formáját. – Istenem – lehelte Zsuzsanna, s mindjárt bele is pirult a szóba, hiszen tilos volt Isten nevét a szájára vennie feleslegesen –, itt titokban járt valaki. Marszell meg lett volna elégedve vele, mert Gina azonnal elköszönt tőle, s folytatta útját a másik folyosószakaszon, hogy egyedül hagyhassa a diakonisszát karácsonyi élményével. Hogy az ajándék kitől származhatott, és mi lehet benne, nyilván Zsuzsannának nagyobb rejtély volt, mint Ginának, aki annyiszor elképzelte már Zsuzsanna mindig munkálkodó kezén a Kalmár jegygyűrűjét, hogy mikor beért a szobájukba, minden bánata és vágyódása ellenére azonnal beírta mindenes füzete közepére, a kitéphető dupla lapra: Kalmár Péter és Molnár Zsuzsanna jegyesek. Most jó lett volna, ha Torma már itt van, ha megbeszélhetnék, mi történt, s ellopózhatnának Zsuzsanna szobájához hallgatózni. Nem is bírt megmaradni egyedül, elsurrant a tanári lakrészig, ott ólálkodott a rács előtt, várta, hátha az igazgató már megelégelte a családi életet, ám Torma nem jött, Zsuzsanna se mozdult, csak a társalgó felől hallatszott nagyon halkan a rádió ünnepi muzsikája, a Stille Nacht. Ettől hirtelen elmúlt az izgalma is, a kíváncsisága is, nem érdekelte már se Zsuzsanna, se Kalmár. Szenteste volt, itt mindenki éli a maga életét, bajlódik, szórakozik bánatával, örömével, csak ő vergődik az apja nélkül, elhagyottan, egyedül. Legalább a hangját hallhatná! Olyan szomorú lett, amilyenek a felnőttek tudnak lenni, könnyek nélkül, majdnem öregesen szomorú. Az ügyeletes szoba felől lépések hallatszottak, a kislány megfordult. Gigus tanárnő végezhetett a telefonálással, mert ő sietett vissza a tanári lakrészbe, és most egészen olyan volt, mint Mimó néni akármelyik barátnője, szép, karcsú, barna fiatal nő, és mosolygott is, a boldogok titkos mosolyával. Férfival beszélt – érezte meg Gina. – Gigus tanárnő férjhez fog menni. A tanári lakrészben és a diakonisszák szárnyán csak nőtlenek és hajadonok élhetnek, Gigus tanárnő kiköltözik jövőre, és városi lakása lesz, és mindez azért történt, mert most, ma este beszélt valakivel. Mit tudja azt a telefonközpont, mennyi örömet adhat az az egy szál telefondrót. A gondolat, ami eszébe jutott, szinte megrántotta. Az ügyeletes szoba, ahová be volt kapcsolva a városi vonal, ott állt üresen. Zsuzsanna az ékszerdobozát nézegeti, Erzsébet lefeküdt, Kőnig talán már nincs is a házban, Kalmár a társalgóban várja, mit szól a prefekta az ajándékhoz, az igazgató Tormával él családi életet. Senki sem volt a közelében, besurrant az ügyeletes szoba ajtaján. Az izgalomtól zsibbadtak voltak az ujjai, alig találta meg a villanykapcsolót. A telefon mellett, a blokk tetején ott voltak a külön kis kartonra ragasztott fontosabb hívószámok: Mentők, Rendőrség, Tűzoltók, Interurbán, Távirat. Felhívta a főpostát, s azt kérte, kapcsolják össze a Matula intézetet a 557-599-es budapesti számmal. Leült a készülék mellé, és várta, hogy megszólaljon. „Édesapám – mondta magában, mint valami imát –, te fogod felvenni, mert ilyenkor minálunk mindenkinek szabad estéje van, magad mégy a telefonhoz. Ígérem, hogy nem fecsegek, hogy nem mondok semmit. Meg se szólalok. A nevemet se mondom, azt se, hogy én vagyok. Csak azt halljam, hogy lélegzel, a torkod köszörülöd, hogy annyit mondasz: halló. Ahogy felveszed, én tüstént leteszem a kagylót. Az egész olyan lesz, mint valami téves kapcsolás, hiszen innen nem beszél majd senki. Karácsonyeste van. Meg fogod érteni.” Várt. Teltek a percek. Egyszer csak meghallotta, hogy kinn a folyosón léptek kopognak, azt is, hogy elhallgatnak, éppen az ajtó előtt. „Istenem – gondolta riadtan –, ketten állnak itt, kétfelől jön a lépés, menjenek innen, ne itt beszélgessenek.” Csak nem lesz olyan szerencsétlen, hogy éppen telefonálni akarjon valaki? Az ajtó előtt megszólalt a kint állók egyike, értett minden szót. – Maga adta? – kérdezte Zsuzsanna hangja. – Mit? – érdeklődött Kőnig. Most nem volt válasz. Ha nem lett volna olyan izgatott, és nem tölti ki a tudatát, amire várt, jobban érdekli, amit hall, így csak kétségbeesett, hogy ezek ketten éppen ide álltak beszélgetni, és valahogy szégyellte is magát a prefekta helyett, többet várt tőle, mint azt, hogy azt képzelje, Kőnig adhatott neki valamit. Kőnig, ezt el kellett ismerni, a szüreti kirándulás és a püspöklátogatás után észrevehetően kerülte a diakonisszát. Csend. Mit csinálnak ezek ott? Zsuzsanna nem felel. Csak nem mutatja meg Kőnignek azt a dobozt? De igen. Nyilván azt tette, mert Kőnig elnevette magát, és azt mondta: – Jegygyűrűt? Én? És éppen magának, Zsuzsanna? Pokoli érzés volt, hogy aminek tanúja, olyan körülmények között történik, hogy nem adhatja át magát annak az elragadtatásnak, hogy ilyen abszolút nem növendékek elé tartozó jelenetet hallgathat végig. Másra kell figyelnie; ahelyett hogy kiélvezhetné, még külön imádkoznia kell, maradjon abba a beszélgetés, tűnjenek el már ezek a folyosóról. A diakonissza hallgatott. Gina elképzelte, hogy borul vérbe az arca, hogy szégyenkezik. De megérdemli. Kőnig, a gyáva, az érzelgős, tud az brutális is lenni, elutasító. Nem volt elég leckének, mikor ősszel utánament a vonaton? – Az egyetlen nő, akit én feleségül vennék, az Horn Mici – mondta Kőnig –, csak sajnos, nem jön hozzám. Most is hozzá sietek fagyújtásra. Menjen be a társalgóba, testvér, vigasztalja meg Kalmár Pétert. Ő csináltatta magának ezt a gyűrűt, láttam bemenni az ékszerboltba. Igazán méltányolnia kell, hogy felhajszolt egy gyűrűnyi aranyat. Valami suttogás, ez olyan halk volt, hogy nem értette, csak Kőnig szavaiból következtetett rá, mi lehetett. – Jaj, dehogyis haragszom. Nem is bánom, hogy ez a félreértés történt, legalább megmondhatok valamit magának, Zsuzsanna. Hagyjon engem békében, ne járkáljon utánam, ne legyen hozzám ilyen jó. Nem is érdemlem, nincs is értelme. Erre nem volt válasz, azazhogy volt, csak nem szó: hallatszott Zsuzsanna cipőinek a kopogása. Bár tele volt a szíve a maga gondjával és problémáival, szinte belefehéredett a dühbe. A nyavalyás, a senki, az otromba, hát hogy beszél Zsuzsannával, és annak is mi nem jut az eszébe, hát hogy lehet valakinek Kőniget választania, micsoda szégyen! Kifigyelt, szinte megnyúlt a hallgatózásban, elment-e már az ajtó elől Kőnig is; menjen csak innen, vert a szíve, tűnjék el szíve választottjánál, Horn Micinél, és egyáltalán ne kerüljön többet az emberek szeme elé. Kőnig végre elindult a folyosón, igazán érthetetlen volt, mire várt eddig is, mintha össze akarná szedni a gondolatait vagy az erejét, hogy továbbmoccanjon. Összerándult a szíve, mert a telefon hirtelen megszólalt. Élesebben jelzett, mint ahogy elképzelte, rémülten lekapta a kagylót. „Matula? – kérdezte egy hang. – Matula intézet? Kapcsolom Budapestet, tessék beszélni!” A drótok zúgni kezdtek, valami kattogott. Hogy mikor lépett be, nem tudta, mert az ajtó mögötte volt, és ő egész lelkével a kagylóra figyelt. Akkor vette észre Kőniget, mikor az már kikapta a kezéből a hallgatót, és lenyomta a villát. Később, évekkel később, mikor egyszer beszélt vele erről, azt mondta neki, ha hiszi, ha nem, úgy sikoltozott akkor, mint akit ütnek. – Ejnye – mondta Kőnig –, hova vezet ez? Menjen szépen a szobájukba, Vitay. Birkózni kezdett Kőniggel, mint egy eszelős. Gina erős volt, Kőnig meglepett, nem is számított ellenállásra, amellett a baljában csokrot szorongatott. Gina még ebben az irreális pillanatban is látta, hogy fehér orgona kukucskál ki a selyem védőpapírból, annak esett neki, az ártatlan virágnak, kitépte a Kőnig kezéből a csokrot, és levágta a földre. Míg Kőnig utánakapott, felragadta a kagylót, mert közben a telefonközpont szüntelenül jelzett még, tanácstalanul, mint aki nem tudja, mi történt. Kőnig akkor eldobta a virágját, mindkét kezére szüksége volt, jobbjával Ginát ragadta meg, baljával a kagylót. Olyan nyugodt és természetes volt a hangja, mintha társaságban volna, beszólt a központba, töröljék a hívást, senki sem akar beszélni senkivel. Mikor a csengő végre elhallgatott, Kőnig elengedte a kislányt. Nem vette észre, Zsuzsanna végül is mikor jött be az ő kiabálására, de egyszer csak ott volt, és kivezette őt. Nem szólt hozzá, hagyta, hogy vezessék, a gyűlölet, amit Kőnig iránt érzett, olyan heves volt már, hogy arra támaszkodott, mint valami botra. Kőnig ott lépkedett mellettük, és Zsuzsannának magyarázta, szegény kis Vitay, úgy látszik, fel akarta hívni Budapestet, de hát növendékeknek tilos telefonálniuk, tiltja a házirend. Zsuzsanna a szobájukba vitte Ginát, mellé ült, fogta a kezét. A kislány onnan érezte meg, hogy kezd lecsillapodni, mert végre valami mást is érzékelt saját indulatán kívül, azt, hogy milyen hidegek a Zsuzsanna ujjai. Az első, amit mondani tudott, nem az volt, hogy „bocsánatot kérek”, hanem az: – Én gyűlölöm Kőnig tanár urat! – Keresztyén ember senkit se gyűlöl – felelte Zsuzsanna, és hirtelen elengedte a kezét. Úgy beszélt, mint egy gép: – Szedd össze magad, így nem lehet viselkedni. – Nem bírom – sírta Gina, és eszébe se jutott, hogy nem okos magyarázkodnia, hogy jobb volna, ha hallgatna –, én nem bírok már semmit ebben a Matulában! – Pedig bírnod kell, mert most még nehezebb lesz kivárnod, míg elmúlik a szünet. Meg foglak büntetni a telefonálás miatt is, és amiatt is, ahogy a tanár úrral viselkedtél. Ne reménykedj, Georgina, most nem tehet érted semmit, hiába fog megbocsátani, mint már annyiszor. Egész vakációban nem engedlek ki az intézetből, és nem jössz Horn Mici nénihez se szilveszterre, egyedül maradsz az ügyeletessel. Egyszer meg kell tanulnod már, hogy fegyelmezd az indulataidat. – Világéletemben utáltam Horn Micit – zokogott a kislány –, és nem érdekel, hogy Kőnig tanár úr megbocsát-e vagy sem. Ne bocsásson. Én sem bocsátok meg neki soha! – Feküdj le, Georgina. Fáj, hogy éppen szentestén történt ilyesmi. Fáj, hogy ilyen szigorúnak kell lennem hozzád, a magad érdekében. Sajnállak téged is, magamat is. Menni készült. A gondolat, hogy egy szál maga marad, elviselhetetlen volt, kevésbé bírható, mint a korholás vagy akár a kilátásba helyezett büntetés. Se Torma, se senki, legalább a telefonálás sikerült volna, hogy ne hiába büntetnék meg. De minden meghiúsul, amibe fog, és mindig Kőnig miatt. Zsuzsanna is csak beszél, ha igazán sajnálná, nem hagyná most egyedül. Dehogy sajnálja, Kőnighez húz, Zsuzsanna is álnok. A gyűlölet, amit Kőnig iránt érzett, szétáradt benne, mint a méreg. Azt se tudta már, mit beszél. – Mit bántja az a testvért, utálom-e Horn Micit vagy a tanár urat? A testvérnek több oka volna erre, mért védi őket? A tanár úr Horn Micit szereti, nem a testvért. Orgonát vett neki, csak összetapostam. Zsuzsanna állt az ajtóban, nézte őt, arca olyan mozdulatlan volt, mintha süketnek beszélt volna. De megértette, mit mondott, megint bólintott egy némát, aztán azt mondta csöndesen: – Én megbocsátok, Georgina, tiszta szívemből. De ami következik, azt ugyanolyan bátran el kell majd viselned, amilyen bátran megsértetted a felnőtteket, akiknek az életéről nem tudsz semmit.

Régimódi történet

(a kis Lenke szerető rokonra, rokonlélekre vágyna Karácsonyra, így kinevezi keresztapjának nénje férjét)

 ...Anyám egy karácsonyra ajándékot készített Szikszaynak...

Anyámnak sose volt pénze, a szó szoros értelmében egyetlen krajcárja se, a kalmárlány úgy találta, akinek apja-anyja préda, azt idejében kell takarékosságra szorítani, Kislenke hát kimetszett egy üres lapot az egyik füzetéből, ráírta gyönyörű betűkkel, Keresztapának karácsonyra Kislenkétől, s fenyőfát rajzolt rá meg egy nagy szárnyú angyalt. Herczeg Henrik, ha meg is lepődött, nem mutatta, megköszönte szépen, egy babával viszonozta az ajándékot, s nem cáfolt, míg a gyerek egyszer félénken keresztapának nem szólította. „Hallod, mit beszél? Hülye ez?” – kérdezte Margit. „Mért, lehetnék – felelt Szikszay, őrizte meg anyám emlékezete a párbeszédet. (Szikszay protestáns volt, de illedelmes protestáns, aki a Szent Anna-templomban esküdött.) – Bár Lenke sokkal előkelőbb református, mint én, elvégre gályarab leszármazottja és rangos sárréti eretneké. Képzelem, mama hogy rakná mind a kettő alatt a máglyát.”

Anyám Senior halála óta nem sírt olyan keservesen, mint ott és akkor szégyenében. Margit haza is kergette, ne izgassa fel az ő gyerekeit, és ne merje többet keresztapának szólítani Gyula bácsit, az ő keresztszülei Leidenfrosték, de azokkal éppen Kislenke anyja miatt nem érintkeznek, elég baj az mindenkinek, százados rokonság és barátság volt mindig a Rickl és a Leidenfrost ház között.

Születésnap

(Bori élete Karácsonykor fordul ki sarkaiból.Ekkor lopják meg, ekkor hull le a hályog a szeméről, ekkor lesz a nyafka kismajomból gondolkozó, mélyebben érző kiskamasz) 

...– Nem látom – mondja Misi, és becsukja a konyhaajtó ablakocskáját. – De hallom, mit csinál. Az imént a lépcsőházban sepert, most meg kinn van az udvaron. Csudaszép az asztal, és mindenkinek van kanala. Tavaly még elfelejtett kanalat adni, most nem.

Misi hangja komoly, sokkal komolyabb, mint bármikor. Most úgy beszél, mintha valami kollégájáról számolna be, valakiről, akit nagyra becsül. Apa épp csak hogy kiles, aztán visszamegy a szobába, Cila fel s alá járkál, igazít valamit az asztalon.

Misi becsapja az ajtóablakot, és azt mondja: „Jön!”

A kislány belép, kezet mos megint, leteszi a bekecset. Habozva az ajtóra néz, mintha beszélnének bent, már nem az iménti csend fogadja, valami más. Suttognak és mozognak odabenn. Szólni kellene, hogy kész a reggeli, vagy hogy már meleg a fürdőszoba, lehet menni fürödni.

Áll, habozik, nem kopog be. Valaki majd csak kijön, megmondja, mi legyen. Leül a sámlira, nézi a havat az ablakon át. Most megint eshetik egy darabig, jól összesepert az utcán. Megrezzen, visszakapja a fejét, meg is fordul, az ajtó kinyílik. A küszöbön Misi áll, pizsamában, köntösben, ásít, nyújtózik, nem mer neki köszönni, mert tegnap nem fogadta.

– Szervusz – mondja Misi, mintha mi sem történt volna. – Majom! Copfos!

Megrángatja a haját, aztán felkapja, megforgatja, a kislány csak bámul. Misi mindig így köszönti, ha hazaérkezik, ezt mondja neki, s szavaira az a kötelező válasz, hogy ő visít, és azt kiabálja: „Égimeszelő! Lajtorja!” Ám ez most nem játékos pillanat, mert Misi tegnap érkezett, nem ma. Mihelyt ismét a földön áll, kihúzza haját sógora ujjai közül, csak annyit mond csendesen: „Szervusz, Misi!”, és néz rá komoly, figyelmes szemmel.

– Copfos majom! – kiált Misi még hangosabban. – Undok! Néma!

Újra nyílik az ajtó, Cila néz ki – ez a reggeli Cila-arc, pihent, rózsaszín, megszokhatatlan szelíd bájával.

– Csak Bori – mondja Cila. – Borika jött meg. Bogár! Nem láttalak nyár óta! Meg se csókolsz?

Mi ez itt?

Cila kilép, kitárja a karját, ahogy szokta, mikor Miskolcról érkezik. A kislány hozzá sem fut, csak áll és nézi.

– Gyere, szívem, gyere!

Cila sarkig tárja a szobaajtót, Bori belép. Bent valaki beágyazott, eltüntette a koffereket, s a redőnyök változatlanul az ablakon. A kisasztalon ég a karácsonyfa összes gyertyája, új csillagszórók is égnek, s az asztalon, kinek-kinek megszokott helyén, ott vannak az ajándékok, anyáé, apáé, a Ciláé, Misié. A legutolsó helyen az övé. Az ő részén az asztalnak támasztva a sítalpak, az asztalon meg valami habos gyönyörűség: hálóingek, fehér, rózsaszín, világoskék. A gyertyák sercegnek, a csillagszóró vakít. Mindenki ajándékhelyén a legszembetűnőbb részen Bori tegnap vásárolt kincsei: a levélpapíros doboz, Cila most bontja szét a hajós zsebkendőt, Misi belefúj a harmonikába, kimondhatatlanul ronda hangja van.

Bori most látja meg apát, aki leghátul áll, a sarokban. Apa előrelép, felemeli a levélpapíros dobozt, megnézi minden oldalról, ki is nyitja. Kiemel egy borítékot, a fénybe tartja a gyertyaláng felé.

– Ó – mondja Cila –, ez a világ legszebb zsebkendője!

Misi fújja a harmonikát, integet, Misi azt telegrafálja a kezével, hogy ilyen nagyszerű játékot sose kapott még. Bori nekidől az ajtónak, nagyokat nyel. Apa most mellette van, fél kezében a levélpapír, a másik kezét Bori fejére teszi. Ott pihen apa keze egy pillanatra Bori haján. A gyertyák sercegnek.

– Lila hajó! – mondja Cila. – Isteni szép!

A harmonika szól.

– Még soha életemben nem láttam ilyen ízléses levélpapírt – mondja apa. – Mióta vágyom rá! Szép este van, ugye, Bori? Boldog ünnepeket, gyerekek!

 

Szabó Magda:

Karácsony

Oldják iszákjukat a csendesülő,

alacsony fellegek,

omlik az ártatlan, együgyű hó

a háztetők felett.

A füst elkapja derekát,

együtt forognak,

úgy imbolyodik a világ,

ahogy ők imbolyodnak.

 

Húzzák már komoly szarvasok

az ünnepet,

szájuk körül az esti pára

s az eltűnt gyermekkor lebeg.

Omlik a hó, ömlik a hó,

nem nézi, hova hull,

csak bámulnak a szarvasok,

szarvukon gyertya gyúl.

 

Ömlik a hó, omlik a hó,

leng, surrog és kering,

eltemeti a surranó

december lépteit,

meztelen, ezüst lábnyoma

nem villan már sehol,

a szarvas békén lépeget,

bizakodik, dalol.

„Honnan jössz?” – kérdezem a hótól.

„Te hova mégy?” – a hó ezt kérdezi.

Rám néz, én meg rá. Hallgatok.

Mit feleljek neki?

 

 

 

 

 

Szólj hozzá

kult irodalom bonbon Karácsony Szabó Magda